A sötét tintafelhők összezárták az ég maradék kék színű ablakát. A szél valósággal ordított, rázta az ablakokra engedett redőnyöket, és minden egyes utcán úgy száguldott át, mintha maga lenne a halál. Hideget, csontig hatoló fagyot hozott a vihar azon az októberi estén, és nem kis túlzással, ha az ember még a könnyű őszi nadrágjába ment ki az utcára, az alsó felét is bederesítette a szél. Így volt ez G. biztosítási ügynökkel is, aki egyik kezét a kalapjára téve (mellesleg ebben a kezében volt a bőr táskája is tele papírokkal, meg egy gázpisztollyal a tiszteletlen vásárlókkal szemben), a másik kezét meg a könnyű tavaszi zakója alá dugva, küzdött a hideg szél mardosásával. G. természetesen futva tette meg az utolsó száz métert (legyen inkább kétszázötven méter a hidegre tekintettel), és akár egy hivatásos postás még futtában nyomta meg a nagy bejárati ajtó csengőjét. A szél rátapasztotta hordó hasára a könnyű lenvászon zakót, nyakkendője ezúttal tökéletesen mutatta a szélirányt a nyaka mellett, rövid szakállának minden egyes szőrszála a széllel hullámzott, és nadrágja hol felemelkedett libabőrös bokájáról, hol pedig annyira rásimult lábszárára, hogy minden egyes szőrszál kirajzolódott a lenvászon anyag alatt. G. már tizenöt éve biztosítási ügynök, és bizony még soha nem káromkodott ennyit, mint most (talán amikor meg akarták késelni, de akkor legalább ki tudta mutatni a dühét, amikor odapörkölt a senkiháziknak, de most ugye az időjárásnak nem pörkölhet oda). A sűrű szitkozódás után még a jég is elkezdett esni, és G. már futott volna tovább egy jobb menedék reményében, amikor hirtelen egy barnahajú kislány kinyitotta az ajtót. A kislánynak ragyogó, vállig érő, gesztenyebarna haja volt, úgy hétévesnek saccolta G., és olyan barátságos nagy barna szemei voltak, amik rögtön elárulták, hogy tulajdonosuk soha senkit nem bántana meg akarattal. Farmert viselt és zöld pulóvert –hatalmas „Tininindzsa” felirattal –, tulajdonképpen a farmer szempontjából még irigyelte is G.
- A szüleid itthon vannak? - kérdezte G., ami vacogó fogai miatt inkább így hangzott: a szüeeeid itttthooon vaaak?
- Igen… tessék gyorsan bejönni… - mondta a vékonyka hang és G. már érezte is a jótékony meleget csontjaiban, ahogy az ajtó kijjebb nyílt.
- Hála a jó égnek! – kezdte, ahogy beljebb lépett és becsukódott mögötte az ajtó -Te vagy az én megmentőm!
- Ki az? – jött hirtelen hátulról, a lakás mélyéről egy női hang.
- Egy bácsi van itt… – mondta a kislány. Abban a pillanatban egy negyven év körüli nő jött elő a vállán egy fehér konyharonggyal. A nőnek beesett szeme volt, amit jobban kiemelt kusza rövid, szőke haja. Kicsit meg volt lepődve ugyan, amikor meglátta a hatalmas termetű fickót, de rögtön tudta mit akarhat tőle ez az öltönyös pasas. Több ezret is elküldhetett már, mióta ideköltöztek, szinte már kellemetlen rutinfeladatnak tűnt elkergetni ezeket a házalókat. Már éppen nyitotta a száját, hogy elmondja „kedves, de nem érdekel, nem érünk rá, van már biztosításunk, és nem akarunk váltani” szövegeket, amikor a furcsa öltönyös közbeszólt:
- Kérem, ne tegye… - és G. tekintete hirtelen lágy lett, beesett karikás szeme barátságos, szőrös, széles arca bársonyossá és szelíddé változott.
- Ne tegye, mert…
- Miért is? – az asszony hangja hideg volt, de korántsem annyira, mint amikor először hallotta a hangját.
- Mert hideg van! – és a hideg szót hiiieeg-nek ejtette a kislány nem kis örömére.
- Ugyan már asszonyom… - folytatta – csak egy kicsit maradnék, amíg ez a szél lecsillapodik! Az utolsó busz most ment el… csak nem mehetek ki ekkorra szélben stoppolni az országútra? – hangzott el a kérdés, miközben a nagy termetű ügynök két húsos kezét maga mellé emelte, és szavai nyomosítására a zúgó szél hangos csattanással lecsavart egy ágat a szemközti kertben. Egy-null G.-nek.
- Meg aztán… Csak nem akarja, hogy egy becsületes polgártársa az időjárás viszontagságában szenvedjen, amíg maga a biztonságban és a melegben figyel odabentről – és ekkor felvillant húsos rózsaszín arcán az elmúlt néhány perc szenvedése, amíg idefutott és becsengetett. – Tudja, ha maga olyanféle, akkor én szedem a sátorfámat…
- Mama ne! Hagy maradjon a bácsi! Tényleg nagyon hideg van odakint! – éljenek a Tininindzsák!- gondolta G.
- Hát jó, de tudnia kell, hogy nem bízok senkiben, és ha valami gyanúsat látok a rendőrség már is a nyakán lesz! Remélem, megértette!
- Hölgyem maga egy szent! – és tisztelete jeléül G. megemelte kalapját és megmutatta a hátul összefogott őszes-barnás kissé göndörödő haját.
- Kérem… Jöjjön a konyhába, odateszek egy teát, biztosan átfázhatott. – talán túlzott udvariasságnak tűnhetett a farmeringes anyatigris szájából, de a vendég számára ez kifejezetten megnyugtatóan hangzott. A konyhában uralkodó szín volt a barna; szinte minden fából volt, talán csak a hűtő ajtaja volt fémből. A falakon jó néhány díszes tányér függött Európa számos nagy városait ábrázolva. London, Párizs, Velence, Milánó, Bécs és még jó néhány nagyváros nevezetességei függtek a falakon, a gyönyörű porcelán tányérokra festve.
- Áh… Látom magát is megérintette. Senki sem tud elszakadni ezektől a tányéroktól, ha egyszer beteszi ide a lábát. – mondta a fáradtság fátyolos hangján a konyharuhás hölgy.
- Tudja a férjem imádott utazni, még mielőtt összeházasodtunk… és mindenhonnan hozott egy tányért… érdekes hogy Velencében ismerkedtünk meg és …
- Pont az a tányér tört el, igaz? – vágott közbe G., mert rögtön kiszúrta a ragasztás és az összetétel pókhálós nyomait.
- A férje mivel foglalkozik? – folytatta hirtelen, a kialakuló beszélgetést más mederbe terelve, miközben leült az egyik gesztenyeszínű székre.
- A helyzet az, hogy már hat hónapja… hogy… elhunyt. – a konyharuha hirtelen eltűnt már a már megszokott helyéről (olyan ez a konyharongy, mint a félszemű kalóz kapitányoknak a papagáj, gondolta hirtelen G.) és a teafőző oldalán lévő vízcseppeket tüntette el a gáztűzhelyen.
- Igazán sajnálom…
- Maga csak ne sajnálkozzon. Ismerem a fajtáját… Magát nem érdekli a többi ember, magát egyedül a pénze érdekli! – fakadt ki a sápadt asszony.
- Kérem, nyugodjon meg.
- A magafélék tették tönkre a férjemet!
- Mivel foglalkozott a férje?
- Író volt. Tudja, igazán jó könyveket írt… Az emberek szerették. Volt egy csomó regénye meg félkész novellája tele hatalmas ötletekkel… de már egyiket sem tudta befejezni…
- Mami, befejeztem a házit bejöhetek egy kicsit a konyhába? – hangzott hirtelen a kis „tininindzsa” vékonyka hangja, amiben legalább annyi kíváncsiság volt az idegen ember iránt, mint ha G. nem is ember lett volna, hanem egy természetfölötti lény. És valóban a kislányt egy teljesen megfoghatatlan érzés vette birtokába, amikor G. közelébe került. Érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog lengi körül ezt az embert, és majdnem biztosra vette, hogy ez a két méter magas százharminc kilós szakállas ember minden Karácsonykor ajándékokat osztogat egy hatalmas sugárhajtásos szánból.
- Nem bánom kicsim… - és ebben a pillanatban sötétség borult a házra, amit a viharos szél üvöltése és a hatalmas esőcseppek megállíthatatlan, géppuskatüzelésre emlékeztető zaja követett.
- Úristen! Kicsim gyere ide gyorsan!- üvöltötte a nő, majd a kislány elkezdte a sírást mire a konyharuha helyett egy hatalmas bárd vándorolt a nő kezébe.
- Meg ne próbáljon megmozdulni! –üvöltött a nő ismét.
- Kivele! Maga okozta az áramszünetet? – folytatta de hangja eszelős magasságokba vándorolt, mire egy pillanatra megborsózott G. háta, de aztán gyorsan összeszedte magát.
- Hogyne! Rendeltem egy hatalmas vihart, bevallom nem volt olcsó, de megérte, mert így könnyebben foglyul ejthettem magát és a kislányát! És most szépen megkínzom magukat, majd feldarabolom, ami marad magukból, de pechemre nincs nálam csak egy svájci bicska, úgyhogy elég sokáig fog tartani, de lehet, hogy utána nézek és hozok egy motorfűrészt a pincéből!
- Ne pofázzon annyit, és takarodjon a házamból! – most már semmi kétség nem volt afelől hogy a nő használni fogja azt a rozsdamentes acélból készült harminc centi pengehosszúságú bárdot. Szorosan magához ölelte a még mindig síró kislányt és lassan elkezdett araszolni a telefonkészülék felé. Kezd az egész olyan lenni, mint egy rohadt túszdráma, amiben én vagyok az áldozat, aki meghal a végén. – gondolta G.
- Hölgyem, kérem… Csak egyszerűen kiment a biztosíték, nagyon szépen kérem hagy nézem meg és perceken belül lesz áram!
- Ne közelítsen!
- Kérem…- és abban a pillanatban a zuhogó eső zaját egy hatalmas villámlás törte meg. A felvillanó egészen egy másodpercig tartó fehér cikázó fényben, G megláthatta az őrületet és a félelmet a szeme elé tárulkozó hátborzongató képben. Az asszony magához szorította a görcsösen síró kislányt, és közben kezében a hatalmas bárddal hadonászott. Szeme fehérje kivillant, akár az őrült lovaké és ekkor biztos volt benne G, hogy ez a tekintet csak akkor lesz tiszta, hogyha azon a hússzeletelő bárdon, először emberi vér fog folyni, kizárásos alapon az övé. A kislány szeméből folytak a hatalmas könnycseppek és arca a felismerhetetlenségig eltorzult (valószínűleg apja elvesztésekor is így sírhatott -gondolta G.) és egyetlen emberi hang sem jött ki a torkán. A nő lassan elkezdett araszolni a pulton lévő telefonkészülék felé, miközben szorosan magához ölelte a kislányt. G. tudta hogy nem működik a telefon, hiszen a telefonpóznát éppen most tépte el egy ág. És azt is tudta, hogy nagyon nagy bajban lesz, hogyha ez a nő, ilyen idegállapotban odaér a telefonhoz, szinte már látta maga előtt a holnapi újságcikket: Egy negyven év körül özvegy nőt és hét éves kislányát tegnap éjszaka fogságba ejtett egy biztosítási ügynök, de a nő, lánya és maga életét kockáztatva egy konyhai bárddal megölte az erőszakos betörőt…
G. lassan maga felé húzta lábával a földön heverő bőrtáskáját. Ha másra nem is de legalább pajzsnak megfelel majd a táska, ha a megszokott telefonközpontos női hang helyett a telefonba némaság lesz a tárcsázás után. Még néhány centi és eléri a készüléket… A kislány még mindig sír és szinte vonszolja magával a nő, G. hallja, ahogy a laminált padlón csúsznak az apró zoknis lábak. Érezte, hogy cselekednie kell, és ekkor eszébe jutott valami:
- Hölgyem, mielőtt kihívná a zsarukat, kérem hallgasson meg… - megpróbált a lehető legmagabiztosabban beszélni, de hangján akaratlanul is érződött az izgalom okozta remegés.
- Van egy érdekes történetem a maga számára… Tudja, kevés ember ismeri azt a furcsa történetet ami fél évszázada a fejemben van. Néha úgy érzem, hogy valóban megtörtént valamikor, valahol, tudja talán ezer éve is és nem is ezen a bolygón… A fenébe is! Én jó ember vagyok és még a marketing szövegemet sem tudtam elmondani…. gondoljon a lányára… ő egy kis tünemény… soha nem tudnám bántani, sem pedig magát és ezt istenemre mondom….
A nő hirtelen elbizonytalanodott. A síró kislányt egy pillanatra elengedte és a kislány egyenesen G. –hez futott. G. érezte, ahogy a kis vékonyka test hozzátapad, és többször is megrázkódik, majd lassan kezdett átnedvesedni zakója, ahol a kislány belefúrta arcát.
- Jól van, nem kell sírni… nyugodj meg…. – mondta G. és felkapta a kislányt, majd szorosan magához ölelte. A kislány piros arca nedves volt és ragadós a könnyeitől, barna vékonyszálú haja rátapadt erre a bepánikolt sok fájdalmat átélt arcra. Ekkor egy koppanás hallatszott a laminált padlón; a bárd volt az.
- Hé! – mondta a rekedt, elfáradt női hang.
- Tudja, belefáradtam… – nem is rossz - gondolta G.- valószínűleg rájött, hogy nem működik a telefon.
- Örömmel hallom. – mondta az óriás miközben a kislányt úgy tartotta az ölében, mint egy törékeny több milliót érő műkincset.
- Képzelje, nem akarok sem kirabolni, sem megerőszakolni senkit. – G. hangja most már megnyugtatóan mélyen zengett (a nagy mesemondók hangja ilyen – gondolta a közben hozzátapadó kislány).
- És amint maga és a lánya is megnyugodott megnézem a biztosítékot, hátha lesz áram és akkor végre mindenki boldog lesz…
- Felesleges. – mondta a beesett szemű nő, aki ebben a félhomályban legalább százévesnek látszott. Hátát a konyhaszekrénynek vetve ült a földön felhúzott csontos térdekkel, miközben a telefon élettelenül himbálózott a válla fölött a foszforeszkáló zsinóron. A nő arccsontjai halványan fénylettek, G. azonnal tudta, hogy a nő is vigasztalásra szorul.
- Biztos, hogy nincs áram… ha ezen a környéken egyszer elmegy… - és ekkor még mondani akart valamit valószínűleg azt, hogy az elemlámpa, vagy a gyertya a konyhaszekrényben van, de az egész egy nagy zokogásba fulladt. G. megnyugtató szavak közepette lefejtette magáról a pici karokat, és egy papír zsebkendővel szárazra törülte a pirospozsgás arcot. Ezután a kislány az anyukájához szaladt, és most már megint ketten sírtak, nem is, inkább zokogtak. G. úgy gondolta jobban teszi, hogyha megnézi azt a biztosítékot, de nem járt sikerrel, a zokogó sápadt nőnek igaza volt. Mire visszaért már elhalkult a sírás és csak két ringó alakot látott amint összefonódva halkan becézgetik egymást, annyira gyengéden, ahogy csak egy anya és a lánya tudja egymást.
- Gyertyát talál a konyhaszekrényben. – a női hang ezúttal megnyugodott, lágy volt, a nő oda se fordította a fejét miközben a közeledő G. cipője csattogott a padlón.
- Tudja, - kezdte a nő - most már tényleg érdekelne a története, remélem nem csak hazugság volt!
- Természetesen, állok rendelkezésükre, hölgyeim! Szép vagy és jó úrnőm!- mondta G ünnepélyesen, kissé túlzottan raccsolva, miközben fél térdre ereszkedett és kezével hadonászott, mintha egy udvari mesemondó lenne a királya (ebben az esetben királynői) előtt. A félhomályban a jelenet elég jól látszódott, amire a kislány fogainak kivillanása és gurgulázós kacaja volt a válasz.
- Remélem a teám már elkészült, mert már elég régóta várok rá, és tudják amúgy is jobban szeretek mesélni valamilyen ital mellett.
- Hát persze. Elnézést kérek! – a nő hirtelen felállt a padlóról és a szemét törölgette.
- Anna, hozd el légy szíves a gyertyát a szekrényből, és hozzál mellé gyufát is! – a kislány nagyon szerettet a gyertyával játszani, és nem kis örömmel eredt a gyertya nyomába.
- Á! Még pont jó a teája, azt hiszem öntök magunknak is….
- G. A barátaim, tudja csak így hívnak. De szólíthat Gergőnek is.
- G., ez azt hiszem, jobban tetszik…
- A kis tündér Anna, és az Ön neve…
- Ágnes.
A kinti vihar elcsendesedett és egy csendes, lassan csordogáló esővé alakult át. A gyertya is megérkezett büszke hordozója apró kezében, akár az olimpiai láng, úgy került az asztal közepén lévő elefántos hamutartóba. Most már G. a gyertya halvány fényében két kíváncsi kisgyerekkel került szembe, akik magányosak voltak és elég szenvedést kaptak már az élettől, életkorra tekintet nélkül. A férfi belekortyolt a teájába és kis közönségére mosolyodott. Majd lassan, óvatosan belekezdett történetében, mély, zengő hangján, úgy ahogy csak a nagy mesemondók tudnak mesélni hosszú évezredek óta.
